Történetünk
Szegény idők jártak akkor, nagyapánk is szegény ember volt, azért kezdett el méhészkedni, hogy fiainak édességet tudjon adni. Középső fia születésekor vett Tiszavalkról három gyékénykasnyi méhet… így kezdődött a családi méhészetünk története 1952-ben.
A család ekkor Tiszadorogmán lakott, mely csodálatos hely volt egy méhész számára. Tudását a méhek iránti szeretete pótolta, méhest csinált, a „szentélyt”. Nagyapánk ekkor a gépállomáson dolgozott, traktorosként. A méhesből indult dolgozni, és munka után nem hazament, hanem a méhesbe.
Nagyapánkat tartalékos továbbképzésre a repülőkhőz hívták be 1955-ben, legkisebb fia ekkor született. Édesapánk ekkor nyolc éves volt. Mivel ő volt a legnagyobb férfi a családban, őt hívták egy, az iskolai gyümölcsöskert egyik fájára ült méhraj befogására. Szegény nagyon meg volt illetődve, hisz a szomszéd gyerekekből népes nézőközönsége akadt. A felszerelés egy házilag készített füstölő, libaszárny, régifajta sisak, ecet. De ki kellett vágni a barátok előtt a rezet, megmutatni, hogy nem fél, hogy milyen bátor. A szúrások helye nagyon megdagadt és fájt is, de mindezt kárpótolta a a falu elismerése.
Lakott a faluban egy kerékgyártó mester, akinek szép állománya, viaszfőzője és tálcás prése is volt már ekkor. Jószívű, barátságos, istenfélő ember volt. Járt neki az Üzemi és Háztáji Méhészet című kiadvány — 3000 példányban jelent meg, egy éves előfizetése 24 forint volt. Ő segítette, tanítgatta apánkat.
Édesapánkat nagyon csábította az ártéri őshonos gyümölcsös, melyet nem permeteztek. A Tisza árterén sok fűzfában élt méhcsalád, ahol sok időt töltött kiszedéssel, befogással. Ez ugyan nem volt túl sikeres, mégis a tapasztalat, a gyakorlat megszerzéséhez hasznosan telt az idő. Sokszor úgy belefeledkezett a méhekbe, hogy az orgonavessző emlékeztette a tanulásra, az öccsei körüli teendőire.
A tsz-nek, amely ekkor már új típusú szövetkezetként működött, 24 keretes, NB dugós kijáróval felszerelt méhészete is volt. Amikor 1956-ban feloszlatták, édesapánk hitelre, részletfizetéssel vásárolt 3 kaptár méhet. Volt, hogy nem sikerült idejében fizetnie, a végrehajtó is megjelent, de végül megmaradtak a méhek és a lefoglalt hízó is.
Az általános iskolát befejezve méhész szakmunkás szeretett volna lenni, de nem találtak a közelben ilyen iskolát, így mezőgazdasági alapismereteket tanult, majd 1963-ban a mezőcsáti Mezőgazdasági gépjavítóba került villanyszerelőnek. 1968-ban az egész család Mezőcsátra költözött. Édesapjával, ha csak hobbi szinten is, de kapcsolatban volt a méhészkedéssel. Aztán jött két év katonaság, ahol életre szóló barátságot kötött Szűcs Imrével, aki szintén imádta a méheket.
1972-ben megnősült, és ekkor kezdődött a nagybetűs méhészkedés. Vett harminc darab NB 24 keretes kaptárt. Ugyan támogatást kapott Kocsis igazgatótól és Magyar Gyula bácsi szaktitkártól, de a nagybani méhészkedésben nem volt tapasztalata. Hogy a tudást megszerezze beiratkozott egy méhész oktatásra Zalaapátiba, ahol megismerkedett Szőnyi János igazgató úrral, aki egy életre példaképe lett. Nehezen tudta összeegyeztetni a munkát és a méhészetet. Sokszor volt sikertelenség a jutalma, de örök optimistaként a jövőre koncentrált.
1976-ban született János fia, akit a szülőotthonból nem hazavitt, hanem ki, a méhesbe, végig a jártató méhek előtt. Mondanom sem kell, mi volt erre az emberek reakciója… Gergő az édesanyja hasában tanulta a méhanya nevelést. De az idő édesapánkat igazolta. Ugyan mindketten „rendes” szakmát is tanultunk, de a méhészet, a családi gazgaság mellett állapotunk meg.
A méhanya nevelést édesapánktól János vette át 2008-ban, és már 2 éve hogy együtt csináljuk a méhészetet is.
Napjainkban több mint 500 méhcsaláddal dolgozunk rakodó Hunorral és rakodó ½ NB-val, pároztatóink nagy többsége is az említett keretméretekből vannak kialakítva. Több mint 22 éve nem vándorlunk, ugyanis a saját mezőgazdasági területeinken a vetésforgót úgy állítjuk össze hogy folyamatos méhlegelőt biztosítsanak méheink számára — facélia, pohánka, fehér virágú somkóró, őszi szöszös bükköny, tavaszi bükköny, napraforgó.